Jobb félni, mint... Igazából nem jobb félni, bármit is találunk ki a második tagmondatra. Nem kellemes félni, egyesek szerint szörnyű, no persze ennek is gazdag irodalma van.

Ahogy azokról is sok szó esik a világtörténelemben, akik olyan magas lovat ülnek két pofára, hogy felettük már csak picike bukott angyalok cigarettáznak. Az eszembejutásokban a legjobb, hogy magamnak írom (már ha írom), nem adok más tamáskodására, mint a sportban, úgy itt is az "én" a legnagyobb ellenség. Hogy jobb legyek, mint tegnap, hogy ami múlt, de újraéleszthető, azt ne hagyjam veszni. Hogy ami jövő és sanszos, azzal már most barátkozzak.

Sokat tanultak, a lényeget mégsem értik az újdonsült orvosok.

Álmomban kis, patás ördögök jártak táncot a mellkasomon, én pedig csak legyintettem. Úgy éreztem magam, kinek testvére sitten sínylődik, kinek rokona a kórházi ágyon próbál még életben maradni egy kicsit.

Próbálok kitalálni helyzetkomikumokat, de úgy tűnik, ahhoz még kicsi vagyok, vagy túlontúl elfoglalt, netán komoly és komor. Ez lett a sorsom, vagy a karmám, akinek ahogyan tetszik.

A kulináris élvezetekre hagyatkozhatom egyedül: vöröslencseleves kecsapos csirkével, almás müzli házilag. Isteni finomságok illata lengik be a konyhát, a párkányon galambok turbékolnak, a kis, láthatatlan koboldok pedig müzlimorzsával tömnék láthatatlan zsebüket - ha léteznének.

Így legalább a magyarázatomat reálisként emlegethetném, amikor az eltűnt édességet a nyuszira fogom...

Majdnem egy éve, hogy utoljára erre jártam. Igaz, akkor se voltam túl szorgalmas, pedig a piszkozatok között sok-sok írást találtam...

Na de majd most! - mondom megint.

Veszek pogit, zsákba kölest, nyakamba akasztok pár védelmező amulettet és elindulok hozzád. Nem félek tőled, csak a gyomrom remeg bele, ha erre gondolok, kapkodom a levegőt, dagadt kis buddhák röhögnek rajtam, hogy szembe kell nézzek veled, s általad magammal.

Ezt jelented nekem. A mindennapi küzdelmet s egy picike biztos pontot abban a bizonytalanságban, ami körülvesz. Mert valamilyen formában mindig velem leszel, még ha néha annyira idegesítő is tudsz lenni, te voltál, vagy, és leszel.

Mondtam is Esterházy Péternek, hogy írtam egy prózát Estiről, felolvasnám gyorsan, mire azt felelte: kegyelem! Aztán a csajom is kérdően néz rám: nem hiszi el, hogy Kosztolányiról, Esti Kornélról, Esterházyról és Estiről írtam, mert a főszereplő igazából én vagyok, gondolja, elvégre Esti kurvázik is, irodalmian fogalmazva, nem veti meg a könnyűvérű nőket.

A káosz akkor testesül meg, amikor Márait kezd idézgetni, pedig ő nem is szerepel a történetben, sőt, nem szerepel sehol, kifejezetten idegesítő és nem mert igaza van, hanem mert akár igaza is lehet.

Adnék én neki egy Szép versek 2011-et, de olyan ír bele, aki magas rangú kormánypolitikus és mindenhol "kádárjánosokat" lát. Mint öreganyám. Csak ő sört is látott mellé. Meg virslit.

Mit tehetnék hát? Nem bugyitlaníthatom a helyzetet, akkor valóban lebuknék s rossz fényt vetnék Estire. A csajom meg kidobna. Nem szereti az irodalmi hősöket.

A plafonról izzadságcseppek hulltak, a rúdnál egy lány táncolt. Lekerültek a felsők, csak a melltartó maradt, ha maradt. Az utolsó pillanat, amikor a szív a zene ritmusához idomul.

Egy utolsó találkozó, egy utolsó ölelés. Egy utolsó összenézés, egy fél mosoly. Egy megbeszélt randevú, egy más miatt lemondott koncert. Egy átmulatott éjszaka, egy megunt szerető. Egy túlbecsült csók, egy alábecsült szerelem.

Egy srác, aki menekül, egy másik, aki keres és egy, aki talál.

Egy. Aki.

Megbántottalak. Ez volt a cél. Túlmutat ez mindenen, mi felfogható, s éppen ezért nagyon egyszerű is lehetne. Nevetsz, árva lélek sóhajt. Csak azt adtam, ki lehetnék, de soha nem leszek. Elköti lovát a messzi tél, "rottyan" az arcomon a szombat.

Elképesztően vörös volt a napsütésben, verset írt, szemezgetett magot, kitárta magát az égnek. Állok valami tavaszban és arra mutatok, ahol sejtem, hogy vagy. Mert lenned kell akkor is, ha már mindenki feladta. Mert mindig kell valaki, aki másokért él feladva saját boldogságát.

De megéri-e?

Elmondtam, végiggondoltam, nem értek egyet.

Mérhetetlenül nagy vonzalmat érzünk azután, hogy szenvedjünk. Hogy a biztos rosszat válasszuk a bizonytalan, de lehetőségekkel teli út helyett. Így élünk, szokva a semmit és azt, hogy minden nap ugyanabban az időpontban kelünk, de már nem tudjuk, miért.

Tudjuk, hogy a döntésünk elhibázott, a zord, külső körülményekre hivatkozunk, vagy csak mert félünk szeretni. Nem a csalódás vagy a kötöttség miatt, egyszerűen féljük a másikat, nem számoltunk vele, vagy pont, hogy igen, de nem úgy.

Az is lehet, hogy van őszinte önzetlenség. Hogy már akkor gondolunk a másikra, amikor még nem is történt meg az, amely általában és általánosságban megtörténik.

Ésszel él az emberfia (lánya). De az a szív nagyon zakatol ott bent.

Három napi esemesezgetés után találkozót beszéltünk meg Titával. Tekintettel az elmúlt időre, a kávézóban volt félhomályra és arra, hogy némi legális tudatmódosító az én torkomon is lecsúszott, a randevút egy elhagyatott parkba fixáltam. Az egyeztetett időpont előtt fél órával érkeztem, fel-alá járkáltam. Nem voltam ideges, se lámpalázas. Egyszerűen sokat reméltem ettől a randitól.

A távolban kong a harang, itt az idő, bármelyik másodpercben megérkezhet. A tenyerem azért izzad egy kicsit, a megszólítás, a jégtörés lesz a legnehezebb, utána már minden megy a maga útján. Nem vagyunk már tinik, nem kellene bele- és túlgondolni mindent. Ráülök az egyik pad támlájára, a könyökeimmel a combjaim támasztom, a kezemben telefonnal játszom. Nem sokan járnak errefelé, nem túl romantikus látvány. Senki gondozza a parkot, kis szemétkupacok mindenütt. Aki mégis erre téved, az általában csak az útját vágja le. Szemem sarkából figyelek, már tíz percet késik. Még ötöt várok, annyit illik és ha akkor sem jön, akkor leiszom magam – legalább lesz kifogásom, hogy éppen miért kellett berúgnom. Már éppen rá akarnék gyújtani, amikor olyan hangot a hátam mögött, amilyet azelőtt még soha. Megfordulok.

- Szia! Titanilla vagyok – nyújtja a kezét.
- Gergő – mondom s érzem, hogy remeg a hangom.

Előttem áll egy gyönyörű lány, csilingelő hangja máris rabul ejt, a meglepetéstől pedig elakad a szavam. Egyhatvan magas (alacsony) rövid, barna hajú. Minden bizonnyal összekevertem a kérdőíveket a kávézókat s ez a lány, nem az a lány, akire számítottam, akit akkor mindenképp meg akartam szerezni.

Egy pár másodpercig szótlanul álltam előtte, ő csak mosolygott s fejét kicsit oldalra döntötte kiemelve ezzel arcát és nyakát. A tekintete is beszélt hozzám. Hívott, hogy menjek vele, kért, de mégis kacérkodott. Tudtam, hogy határozottnak kell lennem, kezemmel a távolba mutattam és felajánlottam, hogy meghívom egy délutáni frissítőre. Kimondatlan invitálásom célba talált, elindult arra, amerre az előbb mutattam. Tudta, mit csinál, velem ellentétben.

Nem az, akit vártam, de szép, már majdnem dögös, az elmúlt napok üzenetváltásai pedig határozottan kellemes benyomást tettek rám.

Egy közeli bárba ültünk be. Teát ittunk és vagy három órát beszélgettünk. Mesélt a családjáról, két testvéréről és arról, hogy jövőre Pestre költözik: felvették az orvosira, gyógyítani szeretne, segíteni az embereken. Inkább ő beszélt, én hallgattam. Hiába kutattam a múltban, nem emlékszem, hogy láttam volna lányt ennyire ragyogni, mint őt. Az arca makulátlan volt, a szeme csillogott, minden mozdulata harmóniában állt a környezetében. Az jutott eszembe, hogy meg sem érdemlem – már most, az első randin ilyen gondolatok törtek rám...

Sarokban dohányzik a múlt, nincs több nyári szünet.

A lány az asztalokat leporolja, engem pedig figyelmeztetnek, hogy őt ki ne hagyjam a történetből, de ha lehet, nagyobb mellekkel szerepeltessem. Tehát a nagymellű lány leporolja az asztalokat, összerendezi a székeket, sört csapol, él.

Az a típus, aki nem dohányzik, de szex után rágyújt. Aki botvacsinált gyógyítóként péniszmasszírozást tanul s művészetként kezeli a rúdtáncot. Akinek a kacérkodás a lételeme s mindig többet adna, ha neki mindig több lenne. Vagy járna, vagy jár - szerinte.

A szavakkal már pongyolán bánik, a változás, a (vissza)fejlődés elkerülhetetlen.

Hogy kitapintom a melled, mint vak a szöveget
Hogy kutyát tipornak európai mészárosok
Hogy szexre kellesz – mintha lenne más

Minden cigarettára szipkát húzunk
Plagizálunk
Kártevőket gyilkol pár testbe szökkent szerető

Az E-mail nem működik
Véreres szemmel tekint, aki vár
Kényszeresen
Kéz kezet mos

Csak az erkölcs szól s dalol
Süket fülbe nesztelen
Kúszik, aminek kúszni kell

Féreg vagy Teréz
Rúzsos nagyajkak
Pihegő illat

Úgyis, mint csalódott
Ki csal
Ki csali
Ki halott

A kaputelefon csöngésére ébredek. Tíz óra, a postás lesz. Feltápászkodom, kettőt lépek, nekizuhanok az ajtófélfának. A fejembe sztereóban visít a kapucsengő, kitartó egy ember. Felveszem, leejtem a kagylót, koppan a padlón, a zsinór segítségével visszarántom, most az ajtón koppan, teljes testtel rávetődök, megáll. Valahogy a fülemhez teszem, megy benne a halló, halló, halló, de ismerős a hang, nem a postás lesz.

- Szedd össze magad szép öcsém, megígértük anyánknak, hogy bevásárolunk.

Bátyám imád vásárolni. Ez a hobbija, kikapcsolódása, szórakozása, sportja, művészete. Mondom neki, hogy jöjjön vissza fél óra múlva. Megvan rá az okom, hogy ilyenkor miért nem kapom össze magam izibe. Ha bátyámmal megyünk hipermarketbe, piacra, arra készülni kell. Meditálni, lecsendesíteni az elmét, nyugtatót bevenni, mert durva lesz. Olyan, mint a haverokkal az év bulijára készülődni. Minden egész itt törik meg.

Mindig esténként főzöm le a kávét. A legnagyobb csapás lenne, maga az apokalipszis, de még válóok is, ha nincs kávé, mikor felkelek. Egy bögre rögtön, hidegen cukorral, némi tejjel. Semmi élvezet, semmi ízlelgetés, a koffein hasson; ez az első kávé egyetlen haszna. Egy szál cigaretta, éppen annyi idő, amíg a gép fellövi a rendszer. Gyors mustra, e-mailek ellenőrzése, a nap folyamán elvégzendő feladatok megjelölése. Aztán még egy kávé s kezdődhet a nap.

Nem szeretem a kocsikat, nem értek a lovakhoz, sőt a focival is hadilábon állok, nem vagyok igazi férfi, na. Bátyám a másik véglet: gyanús hogy valójában rokonok vagyunk-e. Egy fekete bömösnek támaszkodik. Nemrég vette. Vagy nyerte. Jobb, ha nem tudom. Arcán széles vigyor, még látszik rajta az éjjeli eki. Vagy a reggeli fű. Nem értek a drogokhoz.

A kocsiba szállva már tudtam, hogy jön valami. Népi bölcselet, költői magasság átlagos vasárnap.

- A helyzet az szép öcsém, hogyha rámosolyogsz a világra, az visszamosolyog, inkább visszaröhög rád.

Rosszabbat vártam, ezzel még egyet is tudok érteni, de a harmadik kávé előtt nem járok meg mélységeket.

- Mit kért anyánk? - kérdem kómásan.

- Ott van a kesztyűtartóban a lista.

- Itt minden van, csak lista nincs.

Füves zacsik, aprópénz, törlőkendő, dezodor, zsebnaptár. De lista, cetli sehol.

- Akkor... - farzsebbe nyúl, összegyűrt cigisdobozt húz elő. - Tessék.

- Tej, öt zsömle, ásványvíz, narancs, joghurt, csoki. Ezt a sarki boltba is meg tudnánk venni, minek kell a város széléig kocsikázni, ha csak ennyi kell?

- Mert az nekünk jóóó.

Így hosszan: jóóó. Erre nincs ellenérvem. Bátyám kifinomult intuícióval rendelkezik. Vagy egyszerűen csajozni akar. Eszembe jut Zsóka, bevásárlás után azonnal megkeresem. SMS-t küldök neki. Titokzatos leszek és úgy teszek majd, mintha beszélnék nőül.

A bevásárlóközpontba lépve bátyám rögtön felbont egy chipset és egy kólát. Eszik-iszik, nézelődik, a biztonságiak meg minket figyelnek. Barna kenyér, rozskenyér, szeletelt kenyér és pászka is kerül a kosárba a zsömle mellé, csak hogy ne szenvedjünk semmibe hiányt, bár úgy tudom, a családban mindenki utálja a pászkát. Majd csak jó lesz valamire – vallja bátyám. Én csak azt tudom, hogy Zsóka római katolikus.

A pénztárnál kifizetjük a megbontott kólát és az elfogyasztott chipset is a biztonságiak legnagyobb csalódására, végre lehetett volna dolguk, de mi törvénytisztelő állampolgárok vagyunk. Árnyékra vetődtek és nagyon unják a munkájukat. Bátyám úgy képes a pofájukba röhögni, hogy ők még meg is köszönik. Átlagos bevásárlás volt, nem is kellett volna annyira rákészülnöm: csak négyszer annyi holmit vettünk, mint aminek a negyedére szükségünk lenne. Nem kenyerünk a tudatos fogyasztás.

Kifinomult intuícióval rendelkezik, vagy csak csajozni akar. Titokzatossá válik és úgy tesz, mintha beszélne nőül. Az a fajta, aki szabállyá teszi a kivételt és kocogtatja az éjjel a fogát. A papírokat csak szignózza, nappal alszik, éjjel él.

Éldegél, elél, alél, ha kell.

Lányok fájdalmát szimatolja ki, roppant megértővé válik, gúnyos mosolyára köszönetet kap. Harminc ezüstpénzért kiváltja a lelkét. Nem kenyere az empátia.

Valahol az ötödik sör és az első hányás között történt. A répa tehet róla, mondogatta Doktor András és valóban elhitte: azért okádja tele a kávézó mellékhelyiségét, mert délben vadast evett, vagy valami ahhoz hasonlót, a lényeg, hogy a mártásban répa volt. Miszter Barna a WC bejáratánál támasztotta az ajtófélfát és teli pofából röhögött, kezében korsó sörrel. Aki így tudja kezelni a helyzetet, annak nem esik nehezére, hogy olyan helyen igyon, ahol mások salakot ürítenek. Jóízűen kortyolgat korsójából és azt várja, hogy piszoár közelbe kerülhessen.

Balra fölfele néz. Mindig balra fölfele néz, ha valami velőset készül mondani.

- Az egész rendszer ott hibádzik, hogy nincsenek polcok a piszoárok felett.

Megértően bólogatok, a rendszer ott hibádzik. Ha nincs polc, nincs hova tenni a sört, nincs hol pihentetni alkoholtól mámoros fejünk. Remélem legalábbis, hogy erre gondolt ez a nyurga, púpos és kopaszodó alak, nem pedig arra, hogy fogkeféket szeretne tartani rajtuk, amelyek egyébként végtelenül hasznosnak bizonyulnának az olyan balesetek utókezelésére, amelybe Doktor András is belecsúszott.

Álmomban sem gondoltam, hogy ezt az estét beírom a naptáramba. Megszokott hétvégi kocsmázás volt. András hányt, Barna röhögött, én meg felmosórongyot kértem a pultos lánytól. Nem csodálkozott. Ha nem a mi pénzünk tenné ki egyhavi jattjának nagy részét, már rég kirúgott volna minket. De hiába, a pénz az úr. Meg a sör.

Szóval éppen a felmosóronggyal szerencsétlenkedek, amikor a pulthoz ül négy kosztümös lány. Szőke, vörös, barna, barna. Egy is elég lett volna, de így, négyen, teljes katarzist okoznak a férfi szemnek. Barna kezébe nyomom a felmosót, hajamat összekócolom, kötött pulcsim megigazítom, ingnyakat ki. Lelopom Barna szemüvegét, ezzel intellektuálisnak hatok és nem utolsó sorban az, hogy egy tárgy van az orromon, eltereli a figyelmet a vérágas szemekről. Kendőzetlen igazság.

Éppen csak egy karnyújtás, ennyire vagyok a lányoktól, gyorsan kell dönteni és nem lenne bölcs dolog végigszántani a kezemmel a hozzám legközelebb eső derekát végigszántani, majd mély megrökönyödést tettetni, hogy mégsem ismerem. Most nagyon ravasznak kell lenni.

A bárba hosztesz lányok lépnek valamelyik cigarettacég képviseletében. Papírt nyomnak mindenki kezébe, aki dohányzik. Ki mit szív, miért azt. Ilyen kérdések állnak rajta, aki kitölti, öngyújtót kap s részt vehet sorsoláson is. MP3 lejátszót lehet nyerni. A lányok a pultnál is dohányoznak, a hoszteszektől kérek négy kérdőívet.

- Kezeit csókolom a hölgyeknek, látom cigarettáznak, így ha nem zavarok két percre (sosem szabad kérdezni, hogy zavarok-e, mert élből igen a válasz!) azt szeretném kérni, hogy töltsék ki kérdőívünket a dohánymárkákkal kapcsolatban. Cserébe mindenki számára adok egy öngyűjtőt és amennyiben telefonszámukat is megadják a papíron, részt vehetnek a sorsolásunkon, amelyen MP3 lejátszót lehet nyerni. Az adatokat természetesen bizalmasan kezeljük, másoknak azt nem szolgáltatjuk ki.

Fogalmuk sincs, hogy nem az vagyok, akinek mondom magam, mindnyájan mindent kitöltenek és örülnek az ajándék öngyújtónak. Még ha annyira nem is mutatják.

A kérdőíveket visszaviszem a hoszteszekhez, a lányok neveit és elérhetőségeit egy söralátétre írom. A szőke, igen a szőke lesz az. Zsóka lesz, akit megszerzek magamnak.

Tengertől kócos 'piroshajú' lány.
Kontyát megköti hajnali köd*.
Fogalmat alkot rá férfi nyáj.
Lénye minden lényeget kitölt*.

Vörösből rajzolja ajka ívét.
Fázik a szíve, ha megremeg.
Kis pihét talál szoknyája szélén,
Harisnyáján borostyán tekereg.

Lesütött szemére kontúrt húz az éj.
Fodrokkal lepik meg a csillagok.
Kialszik s lepereg a cigarettavég,
Érte harcolnak államok.

Lemossa a Holdat az őszi kelme.
Színekbe olvad az árnyék.
Dicsér a város és minden ember
Csak az álom, csak az álom fáj még.

* József Attila.

Félreeső szeglet, dekoltázsban rózsa, bal kéz nyújtva fel, valaki mögötte, rajta játszik, mintha cselló lenne. Túl sok a smink, túl sok az illat, túl nagy a füst, túl sok a túl. Bétékával valami szerelemért, mindegy hogyan, csak égjen.

A kéz melege, érintőleg a szív, annak remegése, bizsereg a táj. Még csak résnyire nyíló ajkak, még csak testhez érő test, még csak a vágy amolyan bétékásan. Múlt századi emlék, hosszú cigaretta, bárgyú mosoly, kalap a giccsért, idézőleg sanzon.

És ruhák a földön, félretolt székek, felborult asztal. Az ágynemű, mint textil, rajta narancs vagy mandarin.

Már lágy. Már tavaszi.

A szaunakultúra rég elfeledett mítosszá vált, pedig esküdni mernék, hogy mintha létezett volna s többet jelentett annál, minthogy megtiszteljük a másikat avval, miszerint nem csak egy szál brokiban, de törülközővel a derekunkon léptünk be a fülkébe.

Ott van például az a negyvenes pali, hatalmas göndör bozonttal a fején, aki addig marad a kilencven fokban, amíg elszámol ezerig. Hangosan teszi mindezt, és nincs az a toleráns félszeg, aki ne adna neki taslit hatszáznyolcvankilencnél.

Ott van aztán a halott nénike. Nem izzad, nem mozog, a megtévesztés mestere. Senkit nem  zavar, engem is csak aggaszt, hogy egy hullával izzadjak együtt. Kisujjal megbököm a combját, mire ő felszisszen; úristen, ez él - szisszenek fel én is s százhúszon ver a pulzusom olyan melegben, amelyben a bolhák vígan vízipólózhatnának a tökeimen - ha lennének bolhák. A néni erre ásít egyet, dülöngélve mászik ki a fülkéből, hogy fél órára elmerüljön a tizennyolc fokos vízbe.

A pihenő alatt lefordulok a székről, az üdülési csekkel fizető nyugdíjasok arról vitáznak, hogy a HÉV Budán vagy Pesten közlekedik-e, meg kocsikat is emlegetnek, de nem értek a lovakhoz, úgyhogy inkább vissza a fülkébe, ahol egy magát rendőrnek nevező fiatal fekvőtámaszokat nyom az alsó padon. Hangosan. Huszonnyolcnál jár, vörös a feje.

Sportrajongók, ha összejönnek; baromira értenek ahhoz, hogy miért olyan a magyar futball, amilyen; igaz mindegyiknek sörhasa van, úszni pedig nem szeretnek, mert belemegy a víz az orrukba, fülükbe, inkább petyhüdt izmaikról húzzák le az izzadságod - szőrápoló kesztyűvel -, érzem, ahogy a cseppek a hátamon landolnak, gyűjtöm is a slájmot a garatban.

Önthetek egy kis vizet? - kérdi egy újonnan érkező. Senki nem tiltakozik, emberünk pedig fél liter (!) vizet fröcsköl a kövekre, majd leveszi törülközőjét, s körbelendíti párszor a feje felett; a fülkében pihenők (és természetesen fekvenyomók) menekülőre fogják.

Hallom, ahogy ropog a hó a talpuk alatt.

Valós, szombat déli lágy beszélgetés volt főnökömmel.

- Nincs véletlenül olyan Szép Szó lapszámod, amelybe József Attila írt?

- Még nincs, de januárban lesz. (Attila csúszik  a kézirattal, Szárszón a víz miatt késnek a vonatok.) Neked is ígért decemberre?

- Nem, nekem Születésnapomra.

- Azt már biztosan leszállította. Mintha múltkor láttam volna a filofaxában...

Nem szeretem, nem, nem, nem. Tudom, hogy az érdekeimet védi, képvisel, mégis visszás. Persze pénzből él az ember, meg abból, ahogy a bajba jutott kétségbeesését kihasználva belerúg a földön fekvőbe. Jóhiszeműen.

Mindez elmondható egy szakmára, egy kasztra, egy embertípusra, vagy talán magára az ember fiára/lányára is. Csak a módszerek változnak és nem is a szükség, mint inkább a pénz a nagy úr. Bár egyik a másik folyománya, egyre gyakrabban szinonimája.

Nem vagyok ezoterikus gondolkodó, nem hiszek semmilyen spiritualitásban, de az a tudományok által is bizonyosság, hogy a befektetett energia megtérül. Csak az nem mindegy, hogyan. Mert csak a legritkább esetben fordul elő, hogy kiegyenlítődik a számla. Van, akinek egyszer minden, van, akinek egyszerre csak semmi. Legtöbben próbálunk felfelé mászni, néha kicsit visszacsúszunk, de azért araszolunk, ahogy tudunk.

Mi vagyunk az átlag. a szótárban a kiszolgáltatottság melletti illusztráció...

Egy gyöngybagoly, fészkében töltött tevékenysége 74 elemmel teljes mértékben lefedhető. Három évi megfigyelés, hat költés bizonyítja ezt.

A forradalmi megfigyelés Ábrahám Attila biológus nevéhez fűződik.